A XII. századtól a mai napig a magyarok és a horvátok az életük sok részében szoros összefüggésben voltak. Mivel mind a két nemzet tagjai át-átköltöztek a másik ország területére, magukkal vitték a saját kultúrájukat, a nyelvüket és hagyományaikat, ami különösen látható a határ melletti területeken. Egy ilyen területen fekszik Verőce is, amelynek történelmi kulcsfontosságú szerepe volt a Magyar Királyságban, mivel 1242-ben királyi mezőváros lett, és mellette főváros volt Verőce vármegyében. Azonkívül gyakran megszálltak Verőcén az Árpád-házi királyok, akiknek ott kastélyuk volt. A huszadik század elején Verőce lakosságának nagy százalékát magyarok alkották, hiszen a horvát után a magyar volt a második leggyakoribb nemzetiség Verőcén. Verőcén a legtöbb magyar 1910-ben volt, amikor 1352 magyar ajkú személy dolgozott és élt ott. Egész Horvátországban a legtöbb magyar az 1900-as évek első évtizedében élt, több, mint 90 ezer magyar ajkú személy élt Horvátországban, és mellettük még 47 ezer ember beszélt magyarul. A délszláv szellem fokozatos erősödésével, és az első világháború kitörésével a magyarokat, és a többi nemzetet is, elkezdték kiűzni Horvátországból. Ekkor látható az első nagy csökkenés a horvátországi magyarok számában. Ez a tendencia jelenleg is folytatódik, ugyanis minden új népszámláláskor azt látjuk, hogy egyre kevesebb magyar él Horvátország területén. Ugyanez történt Verőce-drávamente megyében is, hiszen ott a 2011-es népszámlálás szerint összesen csak 200 magyar nemzetiségű lakos él. A jelen dolgozat fő célja elemezni és bemutatni a verőcei magyarok helyzetét, kulturális és nyelvi szokásait a hétköznapi életben, valamint a fiatalabb nemzedékre való nyelv és kultúra átadásának a szokásait. Összesen 13 magát magyarnak tekintő adatközlő vett részt a kérdőíves kutatásban, amely 53 kérdésből állt. Az interjúk nagyobb részéből hangfelvétel is készült, amit kiegészítettünk személyes megfigyeléssel is. A háromrészes kérdőív első részének témája az adatközlők szociodemográfiai háttere, a második részben a kétnyelvűséget és a nyelvhasználati színtereket vizsgáltuk. Mivel a kutatás során kitört a globális Covid 19-koronavírus-járvány, valamint az adatközlők többsége a magasabb kockázatú csoportba tartozott, a kutatás egy részét nem tudtuk irányított interjúk formájában elvégezni, hanem papíron küldtük el a kinyomtatott kérdőívet az adatközlőknek. Mivel az adatközlők fele nem, vagy alig használja a magyar nyelvet a mindennapi beszédben, a kérdőívet lefordítottuk horvátra. Ugyanakkor ezeket az adatközlőket nem volt lehetséges irányítani az interjúkban, ami végül azt eredményezte, hogy a válaszaik rövidebbek és egyszerűbbek. Az adatközlők válaszai szerint a verőcei magyarság évről évre fogy, aminek több oka van. A világháborúk utáni politikai élet és társadalom nem kedvelte a nemzeti kissebségeket, ezért a verőcei magyarok vagy átmentek Magyarországra, vagy asszimilálódtak, többségükben nem használták aktívan a nyelvet, és nem adták tovább a gyerekeiknek sem. Emiatt még az idősebb adatközlők között is akadtak néhányan, akik nem tudtak magyarul, így ők sem tudták továbbadni a nyelvet a gyerekeiknek. Verőcén és Újgrácon ugyan léteznek magyar egyesületek, melyeknek az adatközlők is tagjai. Az egyesületek igen nagy szerepet játszanak a magyar ajkúak életében, hiszen a tagok hetente járhatnak magyarórákra, énekkarban, zenész- és tánccsoportban vehetnek részt, valamint sportegyesületben is. Az egyesületek igazi nyelv és kultúra fókuszpontjai a Verőce-drávamente megyei magyarok életének, és az adatközlők szerint nagy fontosságúak a nyelv és kultúra megőrzésében.